A SinGlitterWickednessnek ezennel vége. Helyette - hallgatva az új idők szavára - elkezdtem tumblr-ezni, ami jó móka, részben azért, mert nélkülöz bármiféle koncepciót. Lesz szó/kép/videó filmekről is.

Henry Fonda lánya, Jane Fonda, aki olyan zseniális filmekben szerepelt, mint a Klute, vagy a Barbarella, harminckét évesen ráébredt, hogy felesleges dolgokra vesztegette el az életét és sürgősen tennie kell valami hasznosat. A vietnami-háború ellenes mozgalom egyik szószolójává vált. Azért hogy a háború mihamarabb befejeződjön, vakmerő lépésre ragadtatta magát. Elment Észak-Vietnamba. a helyi kommunista rezsim természetesen tárt karokkal fogadta, megmutatták az ifjú színésznőnek a bombázások okozta hatalmas pusztítást, valamint találkozhatott hét amerikai hadifoglyokkal, akik hogy-hogy nem, jól táplaltak és sértetlenek voltak. Egyetlen dolog bántotta a katonákat: a honvágy. (Később bebizonyosodott:, hogy gyakorta kínozták a foglyul ejtett katonákat) Fonda még egy észak-vietnami légelhárítóütegbe is beült, erről egy fénykép tanúskodik. Az Egyesült Államokban hatalmas visszatetszést keltett Fonda látogatása az ellenségnél. A fénykép miatt sokan hazaárulónak kiáltották ki. Hanoi Jane gúnynév. Az alábbi negyvenöt(!) perces interjúban a vietnami látogatásáról és a Nixon-adminisztráció bűneiről beszél. Szinte minden mondatában megemlíti a "Pentagon Paperst", amiből elmondása szerint nyilvánvalóvá válik, hogy Nixon, évekig az orránál fogva vezette az amerikai közvéleményt.

Egyszerűen hihetetlen, hogy régen ilyen remek beszélgetések mentek a tv-ben, méghozzá élőben. Egy hamis, megjátszott pillanat nincs benne. Mindenki kínkeservesen küzd azért, hogy a saját érzéseit, véleményét Vietnamról, szavakba öntse. Jane Fonda agitál, statisztikai adatokra csupaszítja a háborút, történelmi gyorstalpalót tart, idéz Nixontól, majd Ho Chi Minhtől, a háború szörnyűségeit, az amerikai szerepvállalás valódi okait sorolja, csak minden második kérdésre válaszol, egyszerűen lelőhetetlen. A Riporter okosakat és provokatívakat kérdez. Az egyik betelefonáló azt kérdezi Fondátol, ha annyira jól érezte magát ott, akkor miért nem maradt ott, egy studióban ülő asszony szerint, Fonda úgy a kommunisták ügynöke, hogy közben nem is tud róla. Egy hippi-lány rajongó szemekkel kérdez idoljától, egy másik asszony feláll és mondja, hogy a szomszédjából, egy fiú a vietnamiak fogságába esett és most azt szeretné kérdezni Fondától, hogy az a hét hadifogoly akikkel találkozott, azokat a vietnamiak válogatták ki, vagy hogy történt. Ragyogó kordokumentum. Ott van a zeitgeist a feltupírozott hajú háziasszonyok hitetetlenkedő-ámuló tekintetében. Megnézve az interjút, talán átélhetővé válik, hogy milyen központi szerepet töltött be a háború az otthon maradottak életében és egyáltalán, mekkora sokkot is jelentett Vietnam az amerikaiak számára.

Az interjú további négy része a tovább után érhető el. Aki nem tud angolul, az se csüggedjen, kattintson, lefordítottam pár további részletet a beszélgetésekből.

House doktor egyetlen barátjánák irodáját három filmplakát ékesíti:

Vertigo, Ordinary People (Átlagemberek) és Touch of Evil (A gonosz érintése). A legkézenfekvőbb megoldás az, hogy ezek Wilson kedvenc filmjei. De ez így túl egyszerű, tekintettel arra, hogy milyen fifikás sorozat is a House. Arra gondoltam először, hogy ezek a filmek szolgáltak ihletforrásul Wilson karakterének megalkotásakor. A filmek valamilyen módon utalnak Wilson jellemére. De ezzel is zsákutcába futottam. Nem sikerült összefüggést találnom a filmek között. Hiába vettem sorra a főszereplőket, nem jutottam előrébb. Mi a közös egy tériszonyos, rögeszmés magánnyomozóban, egy becsületességétől nehezen szabaduló rendőrben és egy idegesítően lelkiismeretes onkológusban? Az Átlagembereket ráadásul nem is láttam. Segítsetek. Ötletek?

A sorozat írói helyében egy plakátot még biztos kiraktam volna:

Ez az a film, amit ha leadnak a tv-ben, mindig előtte ragadok. Hiába a Móricz az én Moszkva terem, a filmből áradó nosztalgiának mindig áldozatul esek. Talán azért van még mindig ilyen hatással rám, mert a lehető legjobb időben láttam először: gimnazista voltam akkoriban. Néztem, néztem és magunkra ismertem, a budapesti gimnazista minden alfajára! Hiába specifikus a film időpontja: '89 tavasza és nyara, a film által kommunikált érzések univerzálisak. Elveszik néhány utalás, igen, de messze nem csak a rendszerváltás környékén érettségizettek számára élvezhető a film. Hogy mást ne mondjak, érettségi környékén mindenkinek felgyorsul az élete és akkortájt, legyen az bármekkora történelmi esemény is, nem Nagy Imre újratemetése a legfontosabb. Ha az ember tizennyolc éves, Május 1. nem a munka ünnepét jelenti, hanem azt, hogy nyitnak a strandok.

Hiába nyert két Oscar-díjat a film, a kritikusok ízekre szedték, a nézők elkerülték. David Leant ez annyira megviselte, hogy 14 évre visszavonult a rendezéstől. Nagy várakozással ültem le tehát a film elé: láthatom a nagyköltségvetésű történelmi filmek mesterének nagy bukását. Másrészt a remény azért munkált bennem, nem tudtam elhinni, hogy az Arábiai Lawrence vagy a Híd a Kwai folyón rendezője képes hibázni. Mert hát David Lean neve garancia a lélegzetelállító nagytotálokra, vagy a legapróbb részletekig megkoreografált tömegjelenetekre. És a technikai perfekcionizmus dacára sem veszik el az ember a filmjeiben, aki kétségbeesetten próbál felszínen maradni a történelem áradatában. Vagy kitérni előle, mint Zsivágó doktor, aki a vörösök és a fehérek által csúcsra járatott polgárháború elől vonult el a "jégpalotájába".

Nem terveztem, hogy ropogós trailereket fogok posztolni, de a Bloom testvérekkel hadd tegyek kivételt. A szélhámosfilmek a gyengéim, rajongok Rachel Weiszért, Rian Johnson első rendezésétől (Brick) pedig lehidaltam, szóval érthető, hogy miért is ezt a filmet várom a legjobban 2009-ben. Nekünk kelet-közép vagy közép-kelet európaiaknak azért rögtön feltűnhet, hogy az nem Szentpétervár. Az imdb-n kalandos forgatási helyszínek egész sorára bukkantam: Prága, Montenegro, Podgorica, Belgrád, Szabadka, Bukarest, Constanca! Ja és a slusszpoén: a belgát Melvillenek hívják. A blog látogatóitól elvárom hogy tudják, hogy kire utal a névválasztás.

A hazai blogoszféra egy emberként borult le az Ádám almái zsenialitása előtt. Itt, itt és itt. Most abba ne menjünk bele, hogy mennyire menő vagy gyerekes dolog a többségi állásponttal szembehelyezkedni, mindenesetre nekem nagyon nem tetszett. Többről van itt szó, mint dacról. (Én utálom a Beatlest! Én utálom a Led Zeppelint!) A hideg rázott a film groteszkbe hajló fekete humorától. A lelkész egyszerre zavarodott és elhivatott karaktere szimpatikus volt, de ennyi. Tetszett, ahogy azzal nulláza le az erőszak erejét, hogy semmi reakciót nem váltott ki belőle. Viszont, nem sikerült nevetnem ezeknek a súlyosan terhelt embereknek a tirpákságain és a lelkiállapotukat tükröző erőszakoskodásain. Inkább csak szenvedtem a társaságukban. Számomra úgy tűnt, hogy túl sok ésszel és túl kevés szívvel próbálta bebizonyítani Anders Thomas Jensen, hogy nincs az a bűnös, akit ne lehetne megszelíditeni, jóvá tenni. Sose hittem volna, hogy fogom ezt filmre mondani, de úgy látszik, Ádám almái élvezetéhez túl konzervatív az ízlésvilágom.

Ha az olasz film méltatása a téma, Massimo Dallamano neve méltatlanul kevésszer kerül elő. Pedig filmjei alapján rögtön a legnagyobbak (Leone, Petri, Fellini, Corbucci, Pontecorvo) után kellene említeni. Talán azért ez a mellőzés, mert neve nem köthető kizárólagosan egyetlen műfajhoz sem. Mindig abban alkotott maradandót és egyedit (és ez nagy szó az olasz filmiparban!), amely éppen a legnagyobb tömegben terelte Itália népét a filmszínházakba. Ha spagetti-western, akkor Bandidos, ha giallo, akkor What have you done to Solange, ha természetfeletti thriller, akkor Cursed Medallion, ha giallo-poliziesco hibrid, akkor What Have They Done to Your Daughters, ha poiliziesco, akkor Colt 38 Special Squad. Egyik film sem szolgai felfűzése az adott zsáner bevált kliséinek. Mindegyikben van egy sajátos íz, ami kiemeli ezeket az alkotásokat a jellegtelen (de túlnyomórészt szórakoztató!) olasz műfaji filmek tengeréből. Nehéz megfogni, hogy mi is ez a titok.

Bankot csak az nem rabol, aki gyáva hozzá - súgja a fülünkbe évtizedek óta már minden mozgóképek kisördöge. Miles Cullen (Eliott Gould) banki alkalmazottnak, egy szerencsés felfedezésnek köszönhetően, alkalma nyílik meglovasítania munkahelye egy napos pénzforgalmát, úgy hogy a gyanú árnyéka sem vetül rá. Miles kisember, average joe, átlag ábel. Élete észrevétlenül telik. Ül a bárpultnál vonzó munkatársnője, Julie társaságában és annyit tud mondani, hogy ritka halakat gyűjt. A vágy titokzatos tárgya Miles főnökének a szeretője. A rablással és következményeivel, az izgalom tér vissza Miles életébe. Cinkosan mosolyog: kiraboltam a saját munkahelyem és senki sem sejti. Kivirul. Julie elképedve nézi a Mileson végbement változást. Az idillbe azonban belerondít az igazi rabló (Christopher Plummer) feltűnése, aki a jussát követeli.

Előljáróban annyit, hogy Jean-Pierre Melville (Második nekifutás, Az Áruló, Vörös kör) mesterműnek nevezte a Kremlin Lettert. Azt hiszem, ennél jobb ajánlólevél nem is kell. Csak egy kémje van a nyugati világnak, aki még a Murmanszki kikötőben is saját nevén mutatkozik be a hajómunkásoknak és az álcázás művészete annyiban merül ki nála, hogy szamovárban keveri és nem rázza a vodkamartinit. A hatvanas években csúcsra járatott James Bond-hisztéria (Ki volt Kennedy kedvenc írója?) kitermelte a reakciót és legalább egy csokorra való film született a mezei hidegháborús kémek küzdelmeiről: The Spy Who Came In from the Cold, The Quiller Memorandum, The Deadly Affair, vagy The Kremlin Letter. Ezek a filmek szinte perverz élvezettel törik apró darabokra a Bond-filmek által sugallt izgalmas és szexi szuperkém imázst.

Ez kemény volt. Így jár az, aki spórolni akar a nyaralásán. Utólag lehet a szereplők logikátlan döntései felett dühöngeni, vagy "szuperképességeik" felett hitetlenkedni. De amíg tartott a film ezek nem számítottak, mert az egyre inkább elszabaduló erőszakspirál láttán köpni-nyelni nem tudtam. Iszonyú hatásos, ahogy minden "pofont" egy kicsivel erősebb követ. Tetézve azzal, hogy úgy van tálalva az egész, hogy ez veled, velem, bárkivel megtörténhet. Felborult az igazságérzetem, bosszút szomjaztam, ismerve a zsáner szabályait, biztosra vettem, hogy eljön. Aztán bumm, az elégtétel elmaradt. Megindult a stáblista és ott ültem előtte, tehetetlenül, vért szomjazva.

Mindenki tekintsen balra, gyönyörű plakátot készített a filmhez, Felvidéki vezetéknevű magyar grafikus. A II. Világháború utolsó napjaiban járunk valahol Venezuela partjainál. Egy német tengeralattjáró süllyeszt el egy angol hadihajót, Murphy, a csökönyös ír az egyetlen túlélő, egy quaker asszony által üzemeltetett misszióban talál menedékre. A németek az Orinoco folyó mellékágában próbálják kibekkelni a hátralévő pár napot. Murphy bosszút forral. Duplafedelű repülőgépet javít, megalkotja a világ legnagyobb Molotov-koktélját. A film egyrészt a gépek apológiája: legalább negyedórát tesz ki a filmből, ahogy Murphy próbál felszállni a duplafedelű hidroplánnal majd az Orinoco felett körözik, másrészt elmélkedés a bosszú jogosságáról. A világháborúnak vége, de Murphy különháborújának nem. A Berlint kapcsoló rádiót összetöri és rozsdás rakodóhajóval indul a tengeralattjáró ellen. Szimpatikus különcből monomániás őrültté válik. Peter O'Toole tour-de-force színészi alakítása és a lenyűgöző tájakat és járműveket megörökítő fényképezés viszi a hátán a filmet.

Sosem terveztem, hogy végigrágom magam a Mamet életművön, de minél több filmjét láttam, annál jobban érdekel a többi. Négy (Játékos végzet, A képlet csapdája, Heist) rendezését láttam eddig a tízből, és a Redbelt a legjobb. A főszereplő egy anakronisztikus életvitelű harcművészeti oktató. Szigorú becsületkódex szerint él. A nyugalom, a kölcsönös bizalom, a tisztaság szigetét hozta létre a saját alapítású dojoban. Elzárkózik a rivaldafénytől. Competition is weakening - vallja. Ha pénzért verekszik, akkor sérül a harcos tisztasága. De a dojon kívül is zajlik az élet és jóval átláthatatlanabb szabályok szerint. Elvhűsége miatt kompromisszumképtelen ember sorsába vajon bele van kódolva a meghasonulás? Lehet valaki szamuráj a "való világban"? Halkszavú, karakterorientált, mini-remekmű.

Cannesban Arany pálmát nyert doku-dráma Enrico Mattei, olasz olajmágnás életéről. A rendező (Francesco Rosi) és a főszerepet játszó színész (Gian Maria Volonte) is választott szakmájuk legjobbjai közé tartoznak. Mattei a II. világháború utáni Olaszország egyik legizgalmasabb személyisége volt. A legbefolyásosabb olasz Julius Caesar óta- írták róla az újságok. A háború alatt partizán volt, később azt a feladatot kapta, hogy eladja az állami tulajdonban lévő AGIP-ot. Ehelyett új földgáz mezőket tárt fel a Pó völgyében, felvirágoztatta a monopóliummal rendelkező állami céget és olcsó nyersanyagot biztosított az észak-olasz iparvidéknek. Az ötvenes években már a nemzetközi üzleti életben is felfordulást keltett: többek között a Szovjetunióval is üzletelt.

Ez a film egy kurva nagy blöff. A látványra egy rossz szavam sem lehet, nemzetközi porondon is meg fogja állni a helyét: kék filtereken átszűrt, ütött-kopott szanatórium, ablak mögött úszkáló delfinek, babakocsiszerűségben ülő, karádysan cigarettázó ikerpár, stb. Tényleg le a kalappal Pater Sparrow és stábja előtt, nagy öröm ilyen egységes és izgalmas képi világgal rendelkező alternatív valóságot magyar filmben látni. És pont ezért vagyok hihetetlen csalódott. Ugyanis a vizuális kényeztetés mellé egy bődületesen nagy zagyvaságot kaptam a "lét nagy kérdéseiről". Ne akarj mindent megtudni, mert beleőrülsz, inkább álmodj Kerekes Vicával, na nekem ez volt az "üzenet". Miért nem lehetett az egyébként kiváló alapötletet egy legalább többé-kevésbé koherens történetvezetéssel kibontani? És közben megpróbálni kevesebbet markolni? Kihagyott ziccer az ötös vonaláról. Megvolt a lehetőség egy nagyszerű filmre, helyette egy erős vizualitással megtámogatott aforizmagyűjtemény lett belőle.

Hitchcock mindig önmagát illeszti be filmjeibe egy óvatlan pillanat erejéig, David Mamet film pedig nincs szélhámosok nélkül. Sajnos a végeredmény jóval harmatosabb, mint a Játékos végzet esetében. Itt a szereplők megmaradnak bábunak a sakktáblán. Emberi származásukra utaló érzelmi kilengések nélkül vesznek részt az átverések sorozatában. Okosan kigondolt rejtvény ez a film, amiből hiányzik az emberi tényező. A gépies karakterek közül, egyedül az olasz lány (Rebecca Pidgeon) emelkedik ki. De ő is csak azért... mindegy, inkább nem lövöm le. A főhös nem változik, maradt aki volt: kicsinyes, szürke kisegér.

Nagyon megkopott a fénye. Az ilyen filmek miatt kellene kitalálni a csak 18 éven aluli srácoknak kategóriát. A napszemüveg azért még mindig kell.

A filmben megkérdezik Tony Wilsont, hogy mivel foglalkozik. Az a válasza, hogy, hát, ő Tony Wilson. Olyan zenekarokat futtatott, mint a Joy Division, New Order, vagy a Happy Mondays. Másfél órányi pop- és helytörténet, posztmodern tálalásban, szinültig koncertrészletekkel, olyan instant kult-szövegekkel, mint a "Jazz is the last refuge of the untalented. Jazz musicians enjoy themselves more than anyone listening to them does." Madchester lehetett a világ közepe a kilencvenes évek elején. Ott érintkezett a Földdel a Bugócsiga. A zene és az új partidrogok pedig segítettek felmászni rá. Egyedül a Stone Rosest hiányoltam, ha már Manchester. Úgy látszik, semmi közük nem volt Wilsonhoz. Mindenesetre nem láttam még olyan filmet, amely olyan közel jutott volna a kúlság definiálásához, mint a Non-stop party arcok.

Látlelet a valaha létező világok egyik legrosszabbikáról. Fikciós játékfilm, ezért nem az aprólékos történelmi hűség hiányát kell benne tetten érni, hanem egy letűnt kor szellemét. Magyarországnak is szüksége lenne egy ilyen filmre. Nálunk gimiben, Gandhit vetítette le a történelemtanár. Én ezt vetíteném.

Elakad a lélegzet az ilyen kihantolt gyöngyszemek láttán! Patton tábornok (George C. Scott bravúros alakításában) a Patton című film végén egy szélmalom felé indul. Ha továbbgondoljuk a karakterét, huszonöt év múlva körülbelül ott tarthat mint a They Might Be Giants személyiségzavarban szenvedő főszereplője (szintén George C. Scott bravúros alakításában!), aki Sherlock Holmesnak képzeli magát. Idejét bűnügyek felgöngyölítésével múlatja pepita-kabátban, fülessapkában, pipát rágcsálva. Testvére diliházba akarja csukatni, hogy rátegye a kezét a vagyonra. A feladattal a középkorú, egymagában hervadozó pszichiáternőt, Dr. Watsont (ismerős a név?) bízza meg. Holmes mindenhol nyomot lát, papírzacskóban, utcatáblában, elejtett szavakban. Újdonsült segédjét, Dr. Watsont is hamar elragadja a skizofrén férfi lelkesedése és betársul a kutatásba. Mr. Moriartyt, minden gonoszság forrását keresik New Yorkban. A valóság háttérbe szorul és helyet ad a szabadon szárnyaló képzeletnek, két zárkozott, bogaras ember szerelmének, akiknek életkedvet és célt ad, hogy részt vehetnek a jó és a rossz földi háborújában. Imádnivaló film a képzelet diadaláról, hippiskedő túlzásaival és idejétmúlt fogásaival együtt.

Veronika nem érzi magát egyedül Lengyelországban, mert ott van Veronique valahol Franciaországban. A véletlen láthatatlan fonalaival van minden és mindenki összekötve. Veronique, pusztán érzéseire hagyatkozva veszi kezébe a fonalat. Nem akar magányos lenni. A filmből véletlenszerűen lehetne képkockákat kiragadni és bármelyik megállná a helyét poszterként, olyan gyönyörű a fényképezés. Hivalkodó piros és kék színekkel bevilágított szobák, folyosók, extrém-közeli felvételek apró tárgyakról, üveggolyóban tükrözödő templom. Proto-Amelie csodálatos élete. Azoknak, akik szeretik, ha a művészet önmagában gyönyörködik.

1700-as évek, paráznaság miatt kirúgnak egy papnövendéket a papneveldéből. Egyenes út vezet a gonosz ölelésébe. Aki egy spanyolfal mögül esketi pokolig tartó hűségre az összezavarodott protagonistát. Lassan csordogáló, mágikus horror, túlvilággal incselkedő atmoszférával. Katolikusok előnyben! Ezt a filmet Pupi Avati méltán kultikus Nevető ablakos házával egy szinten kell emlegetni! A csavar is hasonlóan elementáris erejű és legalább olyan váratlan. Festményszerű képeken elevenedik meg a kíváncsiságán uralkodni nem tudó, gyarló ember.

Ha valaki kétszáz év múlva megkérdezni, hogy mit jelent 1968, ezt a filmet kell neki levetíteni. Társadalmi átrendeződés science-fiction köntösben. Az önsorsrontó fehér ember vitriolos kifigurázása. Ismeretlen bolygón landolnak, és ahogy partot érnek, az egyik űrhajósnak első dolga, hogy egy légypiszok méretű amerikai zászlót kitűzzön a terméketlen kősivatagba. Charlton Heston gúnyoson nevetni kezd. So sixty-eight.

David Mamet tud írni. Adott egy pszichiáternő, aki nem érzi jól magát a bőrében. Izgalomra vágyik. Megismerkedik egy jóképű szélhámossal. Észre sem veszi és ólomsúllyal a lábán merül alá a svindlerek világába. Kihasználva az áldozatok jóhiszeműségét, egyre meredekebb ügyletekbe keverednek. Confidence game, ahogy az angolban hívják. A szélhámos színleg megajándékozza bizalmával az áldozatot, aki emiatt kötelességének érzi, hogy ő is hasonlóképpen tegyen. A film egyrészt szociográfiai tanulmány a szélhámosok rejtett világáról, másrészt elmélkedés a bizalom természetéről. Nem kell vele egyetérteni de itt a bizalom egyértelműen emberi gyengeség. A színjáték pedig az élet sója. A végén előkerül Mamet örök témája a sárba tiport büszkeség. (Lásd még: Az ítélet Paul Newmannal)

Minden fronton jobban teljesít, mint a másik Harrison Fordos CIA-film, a Végveszélyben. IRA vs. Kolumbiai drogkartell: 1:0. Ilyen filmekkel lehet a legkönnyebben vonzóvá tenni az "American supremacyt". Másodpercny szünet az irásban, büszkén felpillantok a szobám falán logó amerikai zászlóra. A gonoszok élükön Sean Beannel igazi pszichopata szemétládák. Richard Harrist pedig mindig öröm filmen látni, kár hogy ilyen nyúlfarknyi szerep jutott neki. Többször fogyasztható koktél keveredett ki a több kontinenset behálózó cselszövés, oldszkúl akciójelenetek hipermodern fegyverekkel, és a veszélyben a kertvárosi családmodell adalékanyagok vegyítéséből. A pohárból pedig egy négylevelű lóhere hajlik kifele. Ilyen az, amikor Hollywood azt csinálja amihez a legjobban ért és nem hülyéskedi el a melót.