Dorian Gray (1970)

2010.08.29. 23:30 Varga Denes

Ha az olasz film méltatása a téma, Massimo Dallamano neve méltatlanul kevésszer kerül elő. Pedig filmjei alapján rögtön a legnagyobbak (Leone, Petri, Fellini, Corbucci, Pontecorvo) után kellene említeni. Talán azért ez a mellőzés, mert zsánerfilmes ugyan, de nem köthetőe a neve igazán egyik akkortájt populáris műfajhoz sem. Mindig abban alkotott maradandót és egyedit (és ez nagy szó az olasz filmiparban!), amely éppen a legnagyobb tömegben terelte Itália népét a filmszínházakba. Ha spagettiwestern, akkor Bandidos, ha giallo, akkor What Have You Done to Solange, ha természetfeletti thriller, akkor The Cursed Medallion, ha giallo-poliziesco hibrid, akkor What Have They Done to Your Daughters, ha poiliziesco, akkor Colt 38 Special Squad. Egyik film sem szolgai felfűzése az adott zsáner bevált paneleinek. Mindegyikben van egy sajátos íz, ami kiemeli ezeket az alkotásokat a jellegtelen (de túlnyomórészt szórakoztató!) olasz műfaji filmek tengeréből. Nehéz megfogni, hogy mi is ez a titok. Talán, nincs rá jobb szavam, az az alaposság, az az igényesség, ahogy Dallamano a filmezéshez viszonyult.

Korának egyik legképzettebb és bámulatos stílusérzékkel megáldott operatőr-rendezője volt Dallamano. Gyönyörűség ránézni a filmjeire. Egyúttal viszont mindig ott motoszkál valami a múlandóságból a képeiben. Ha hónap lenne, akkor Október: a sárga, a piros és barna különböző árnyalataiban pompáznak a lombhullató fák, gyönyörűség rájuk nézni, de nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy napok múlva már csak csupasz torzók fognak állni a helyükön. Emellett mindegyik departmentben törekszik az igényességre, gondolok itt a díszletekre, vagy a színészi alakításokra. Legjobb filmjeiben (What Have You Done to Solange és Bandidos) pedig azt is elérte, hogy hangulatilag teljesen mértékben függjön az arra fogékony néző a szereplők sorsának alakulásától.

Dorian Gray műfaji besorolásával, ha lehet inkább nem fáradnék. Van benne minden, mint a gulyáslevesben: melodráma, sotfcore erotika, horror. A film is cselesen megkerüli a címkézés buktatóját: Oscar Wilde művén alapuló modern allegóriának nevezi magát. A regény cselekményét kortárs környezetbe (értsd: hatvanas évek lüktető Londonjába) helyezi. Aki esetleg aludt volna irodalomórán: Dorian Gray paktumot köt az ördöggel, örökre megmarad fiatalnak, és helyette a róla készült festmény öregszik. Keresre sem találhattak megfelelőbb helyet és időt a történethez, mint a szexuális forradalmon épp' hogy átesett Londont. Minden a szivárvány színeiben csillog és villog. Aki szerint, még a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band, Beatles album borítója sem elég színes és extravagáns, annak nagy bizalommal ajánlom ezt a filmet. Az a sejtésem, hogy akkoriban az LSD legalább olyan általános munkaeszköze volt a ruhatervezőknek, mint a grafitceruza.

Dorian (Helmut Berger) nem elégszik meg egyetlen nő őszinte szerelmével. Hallgat a hangsúlyosan meleg műtárgykereskedő cinikus életbölcsességeire, például hogy a férfiak azért házasodnak. mert belefáradtak az életbe, a nők pedig kíváncsiságból és mindannyian csalódnak. Sybilt (Marie Liljedahl - egy utolsó senkiházi, aki ezt a lányt ott tudja hagyni!) a tehetségtelen, ámde végtelenül elragadó színésznőt eltaszítja magától. A szakítást megpecsételő mondata is csak a korszak ismeretében vehető komolyan: "bourgeois, sentimental bore"-nak hívja a csaját. Idáig tartott a melodramatikus őrlődés. Innentől a dekadencia legmélyebb bugyraiba merül alá Dorian. Sportot űz abból, hogy mindenkit elcsábít és nem múló vonzerejével uralkodik rajtuk. De Sade márki is elismerőleg bólintana a lista láttán: milliomos özvegyasszony az istállóban, néger matróz a férfi wc-ben, egykori osztálytárs felesége napkeltekor, stb. Ahhoz, hogy a Dorian Gray ne váljék a mondanivalójának ellentmondó exploitation filmmé bizony kétségbeesetten kellett Dallamano művészi igényű, szuggesztív fényképezése. És még így is a határon táncol. Dallamano a vizualitás túlcsordulásával, gonosz módon, a műtárgykereskedő bon motját sulykolja: manapság a szépség az egyetlen érték. Dorian Gray portréja figyelmeztet csak, hogy ez azért nagyon nem igaz.

B+

Szólj hozzá!

Címkék: 1970 helmut berger marie liljedahl massimo dallamano

A bejegyzés trackback címe:

https://singlitterwickedness.blog.hu/api/trackback/id/tr211051802

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása