Sosem terveztem, hogy átrágom magam a több évtizeden átívelő David Mamet életművön, de minél több filmjét láttam, annál jobban érdekel a többi. Konzisztens egy rendező (és forgatókönyv- és drámaíró), hiába múlnak az évek, dialógusainak jellegzetes sűrített, “kopogós” stílusán nem változtat, valamint korai filmjeinek (Játékos végzet, A gyilkossági csoport) központi témája, a becsapás, mások megvezetése, mint a kiválasztott kevesek által gyakorolt művészet, a Redbeltben is jelen van.
A főszereplő egy anakronisztikus életvitelű harcművészeti oktató (Chiwetel Elijofor). Előre szólok, itt nem a harcon lesz a hangsúly, az egész szót próbálja értelmezni a film. Mike Terry szigorú becsületkódex szerint él. A nyugalom, a kölcsönös bizalom szigetét hozta létre a saját alapítású dojoban. Elzárkózik a rivaldafénytõl, nem vesz részt versenyeken, mert meggyőződése, hogy ha pénzért verekszik, akkor sérül a harcos tisztasága. Magabiztossága tekintélyt parancsoló és vonzza a céltalanul kóválygó embereket, a traumán átesett jogásznőt (Emily Mortimer), az egykedvű Hollywood-i színészt (Tim Allen). Körülbelül ilyennek képzelheti el egy gyerek a nagyapját, akit csak a családi történetekből ismerhet.
Azonban a dojon kívül is zajlik az élet és jóval átláthatatlanabb szabályok szerint. És amint kilép oda Terry, az általa követett szabályrendszer rugalmatlansága sebezhetővé teszi. Vajon az elvhűsége miatt kompromisszumképtelen ember sorsába bele van kódolva a meghasonulás? Lehet valaki szamuráj a “való világban”? Felüdülés látni, hogy ilyen idejét múlt, nevetségesnek tetsző kérdéseket meg mer valaki fogalmazni a XXI. század filmművészetében, és nem vicceli el őket. A Redbelt – hiába a mai környezet - egy időutazás. A film még csak hírből sem ismeri az iróniát, vagy az önreflexiót és mindennél többre tartja azt, ha két ember szembenéz egymással. Az, hogy kézfogás, ölelés, vagy harc lesz belőle, az már nem fontos.
A
