Egy csapat tengerbiológus azon dolgozik, hogy megtanítson egy delfint beszélni. Angolul. A kísérlet azonban nem várt irányt vesz, amikor a delfineket a befolyásos konspirátorok arra akarják felhasználni, hogy megöljék az Amerikai Egyesült Államok elnökét. Tipikus hetvenes évekbeli politikai thriller, mindenhova befurakodó paranoiával, a központi hatalom bármilyen formájának elutasításával. A film ökothrilleres, mizantróp vonulata odáig megy, hogy a delfineket állítja az emberek számára követendő példánal: “ösztönlények, tele energiával”.
A főszereplő George C. Scott ugyanúgy kezdi a filmet, mint a Pattonban. Egy óriási függöny előtt szónokol, ezúttal azonban a delfinek nagyszerűségéről. Végig volt egy olyan érzésem, hogy maga a rendező is a világ legcsodálatosabb lényeinek tartja ezeket a tengeri emlősöket, egyszerűen túl sok idő megy el azzal, hogy a delfinek szimfónikus zenére úsznak és úsznak és kecsesen ugrálnak. A rendező Mike Nichols, képzeljük el hogy milyen vontatott film lett vola a Diploma előtt, ha nem egyszer, nem kétszer, hanem ötpercenként vágja be, ahogy Dustin Hoffmann matracon fekve ejtőzik a medencében. Aztán van egy ezt látni kell, hogy ember elhiggyje “szexjelenet” is a filmben, amelyben a professzor násztáncot lejt Alphával, a csodadelfinnel, miközben a felesége a hálószobában alszik. Aztán később ez a szerelmi háromszög négyszöggé bővül, amikor megérkezik Béta, abból a célból, hogy oldja Alpha magányát.
A történet hihetetlensége és elborultsága kiemelhetné a filmet a összeesküvés-thrillerek tömegéből, de sajnos nem sikerült ezzel az őrült ötlettel megbirkózni a készítőknek. A thrilleri vonal csak lassanként bontakozik ki, hamar unalmassá válik, hogy a government és a foundation, mindig nagy kezdőbetűvel vannak emlegetve, mint a gonosz földi helytartói. A feszültség csak nagy ritkán éri el a kívánt szintet, és csupán egy nem várt fordulat van, ami tényleg hozza a paranoiafilmektől elvárt tényleg-senkiben-nem lehet-bízni érzést. Maga a merénylet is teljes csalódás és antiklimax. Nem csoda, hogy pár évvel később a Cápában már a könnyebbik utat választották, és a hal volt a gonosz fenevad, az emberek meg akikkel azonosulni lehetett.
A működőképes thrillerhez szükséges feszültségteremtés tehát elmaradt a Day of the Dolphinban és maradt a természet két teremtényének unalomba fúló bálványozása és az ember pocskondiázása. Az őrült alapötlet csak papíron tűnt jónak, a gyakorlatban maga alá gyűrte az alkotókat. Inkább rendeztek volna természetfilmet a delfinekről. Állítólag Polanski volt az első kiszemelt rendezőnek, csak közbejött a Manson-gyilkosság. Kíváncsi lettem volna a ő verziójára, vajon képes lett volna-e a két angyali “hal” kálváriája köré felépíteni egy hatásos, fordulatos, a 70es évek haragjával átitatott, embergyűlölő thrillert. Nicholsnak nem sikerült.
Az mondjuk valószínű, hogy ilyen filmből nincs még egy. Ha másért nem, ezért érdemes megnézni a Day of the Dolphint.
C
