Rachel tanítónő egy Connecticut-i kisvárosban. A 35. születésnapján rádöbben, hogy életének pontosan a felénél jár, és innentől lejtmenet. Úgy üt be nála a kapuzárási pánik,hogy élete első felében elfelejtett kaput nyitni: hajadon, anyjával él és egy temetkezési vállalkozással osztoznak a házon. Lemondó mosolyában ott van az ingerszegény, ambíció-gyilkos kisvárosi lét minden fájdalma. Emellett előszeretettel menekül a múltba, amikor aranyszőke hajú lányként ugrókötelezett vagy temetkezési vállalkozó apját figyelte, ahogy egy halottat mosott. 1968-ban járunk, szóval az eszmélés nem maradhat el. Férfi, hippi-egyház, függetlenedés anyától.
Rachel első tapogatózó közeledései az élethez azonban nem torkolnak revelációba vagy drámai személyiségváltozásba, minden úgy történik ahogy az egy kisvárosban szokott történni, titokban, szemlesütve, a külső szemlélő számára észrevétlenül.
A film Paul Newman első rendezése, amely meglepően egységes és intim képi világgal rendelkezik. A kisváros mozdulatlanságát szinte csak Rachel spontán visszaemlékezései bontják meg. Rachelt, Newman felesége, Joanne Woodward (They Might Be Giants) alakítja. A lehető legnehezebb szerepet oldja meg hibátlanul: egy hétköznapi ember elevenedik meg hétköznapi álmokkal smink és manírok nélkül. Rachel lemondó, zavarodott mosolyával napi szinten lehet találkozni, csak emberek közé kell menni. Viszont csak nagyon kevés embernek olyan bájos a mosolya, mint Joanne Woodwardnak.
B
