Streets of Fire (1984)

2010.09.13. 00:21 Varga Denes

Ha van rendező, akinek illik az életművére a style-over-subtance jellemzés, akkor az Walter Hill. Műfajról műfajra vándorolva a hetvenes és nyolcvanas években tanubizonyságát adta hogy kisujjában van a szakma és az adott zsáner stílusjegyeit ragyogóan felmondó filmekkel állt elő: The Driver (COOL autósfilm), The Long Riders (western) vagy a 48 óra (buddy-zsarufilm). A The Warriors esetében pedig minden összejött neki, aki annál a filmnél felmeri hozni kritikaként hogy a látvány és a stílusosság mögött igazából nincs semmi, az nem érti a film, mint elsősorban vizuális művészeti ág lényegét. A Streets of Fire közben, azonban már engem is zavart a felszínesség és a stílusjegyek Hill-re jellemző mechanikus használata és túlzásba vitele. Az alapötlet bátor: vegyíti a rock-musicalt a bandaháborús filmekkel (The Warriors) és az egészet az ötvenes évek városi díszletei közé helyezi. Diane Lane alakítja az ifjú rockdívát, Ellen Aimet, aki - mondanom sem kell - gyönyörű, viszont sikerült neki a lehető legjellegtelenebb 80as évekbeli rádiobarát rockszámokat megírni. A koncerten bágyadtan tapsolgató rajongók pedig egyszerűen nevetségesek. Az egész jelenetnek olyan hangulata van, mintha a készítők nem jártak volna soha egy igazán fasza koncerten. 84-ben, simán lehetett volna punknak beállítani a csajt és őrjöngő tömeg előtt felléptetni, és pusztításba torkolló, eksztatikus koncertfelvételeket készíteni. Lane egy ilyen szerepben, a punkcsaj, aki őrületbe kergeti a közönséget, maga lett volna a megvalósult álom.

Szólj hozzá!

Címkék: 1984 walter hill willem dafoe diane lane rick moranis

L'arme a gauche (1965)

2010.09.12. 23:42 Varga Denes

Claude Sautet harmadik rendezése egy Karib-tengeren játszódó stílusos, fekete-fehér kalandfilm, szigorúan a komolyabbik fajtából. A filmet nem érdekli a térség egzotikuma, egy-két mosolygó mulatt szépségen és egy zsúfolt, füstös kocsmajeleneten kívül nincs semmi, amit az ebben a régióban játszódó filmektől megszokhattunk. Ezzel is azt sugallva, hogy nem turistáskodni érkezett a főhős. Egy hajó nélküli kapitány megérkezik egy szigetre, hogy egy cég számára áron alul megvegyen egy yachtot. Az első öt-tíz perc beszéd nélkül telik el, megérkezik, szobát bérel, megkeresi a hajót. És mégis érdekfeszítően hatnak ezek a mindennapos cselekedetek, mivel Lino Ventura hajtja végre őket. Elképesztő jelenléte van ennek az embernek. Az egyszerű adás-vételként induló üzlet aztán elkezd bonyolódni, ellopják a hajót, a kapitány gyanúsítottá válik, feltűnik egy amerikai fegyvercsempész, illetve a hajó tulajdonosa Mrs. Osborne (Sylva Koscina), akivel a romantikus szál is becsatlakozik a L'arme a gauche történetfolyamába. A film thrilleri fordulatot vesz a második felében. A semmi hullámzó közepén, egy homokpad mellett megfeneklik a hajó, és az ellenérdekelt felek kénytelen együtt dolgozni, hogy kiszabadítsák a hajót a fogságból.

Szólj hozzá!

Címkék: 1965 lino ventura claude sautet sylvia koscina

The Kremlin Letter (Levél a Kremlbe, 1970)

2010.09.08. 22:15 Varga Denes

Jean-Pierre Melville (Második nekifutás, Az Áruló, Vörös kör) mesterműnek nevezte a Levél a Kremlbet. Azt hiszem, ennél jobb ajánlólevél nem is kell. Csak egy kémje van a nyugati világnak, aki még a murmanszki kikötőben is saját nevén mutatkozik be a dokkmunkásoknak és az álcázás művészete annyiban merül ki nála, hogy szamovárban keveri és nem rázza a vodkamartinit. A hatvanas években csúcsra járatott James Bond-hisztéria (Ki volt Kennedy kedvenc írója?) kitermelte a reakciót és legalább egy csokorra való film született a hidegháborús kémek valós küzdelmeiről és hányattatásairól: The Spy Who Came In from the Cold, The Quiller Memorandum, The Deadly Affair. Témáját és hangvételét tekintve a Levél a Kremlbe is mindenképpen közéjük tartozik. Ezek a filmek szinte perverz élvezettel törik apró darabokra a Bond-filmek által sugallt izgalmas és sebezhetetlen szuperkém imázst. A kétpólusú rideg valóságban a kém egy ide-oda tologatható, egyetlen tollvonással feláldozható gyalog. Élete monoton parancskövetés és önveszélyes színjáték elegye és a paranoia, a lebukástól való félelem árnyékolja be minden percét. A két világrend küzdelme pedig elvtelen és piszkos eszközökkel folyik a nyugodtnak tetsző felszín alatt. Ezt a kiábrándult, cinikus világképet leghatásosabban a Kém, aki bejött a hidegről jeleníti meg a legmesszebb pedig a Levél a Kremlbe megy.

Szólj hozzá!

Címkék: 1970 max von sydow john huston richard boone

Il Caso Mattei (A Mattei-ügy, 1972)

2010.09.08. 21:08 Varga Denes

Cannesban Arany pálmát nyert dráma Enrico Mattei, olasz olajmágnás életéről. A rendező (Francesco Rosi) és a főszerepet játszó színész (Gian Maria Volonté) is választott szakmájuk legjobbjai közé tartoztak. Rosi a hatvanas és hetvenes években sorra forgatta az olasz valóság sötétebbik oldalát bemutató, nyíltan politizáló filmjeit (Salvatore Giuliano, Hands Over the City, Illustrious Corpses). Volonté kivételes tehetségének és szuggesztív színészi játékának köszönhetően ugyanolyan magabiztossággal játszotta el a spagettiwestern egyik legendás banditáját (Indio), mint Olaszország tragikus sorsú miniszterelnökét (Aldo Moro).

Szólj hozzá!

Címkék: 1972 gian maria volonte francesco rosi

Dorian Gray (1970)

2010.08.29. 23:30 Varga Denes

Ha az olasz film méltatása a téma, Massimo Dallamano neve méltatlanul kevésszer kerül elő. Pedig filmjei alapján rögtön a legnagyobbak (Leone, Petri, Fellini, Corbucci, Pontecorvo) után kellene említeni. Talán azért ez a mellőzés, mert zsánerfilmes ugyan, de nem köthetőe a neve igazán egyik akkortájt populáris műfajhoz sem. Mindig abban alkotott maradandót és egyedit (és ez nagy szó az olasz filmiparban!), amely éppen a legnagyobb tömegben terelte Itália népét a filmszínházakba. Ha spagettiwestern, akkor Bandidos, ha giallo, akkor What Have You Done to Solange, ha természetfeletti thriller, akkor The Cursed Medallion, ha giallo-poliziesco hibrid, akkor What Have They Done to Your Daughters, ha poiliziesco, akkor Colt 38 Special Squad. Egyik film sem szolgai felfűzése az adott zsáner bevált paneleinek. Mindegyikben van egy sajátos íz, ami kiemeli ezeket az alkotásokat a jellegtelen (de túlnyomórészt szórakoztató!) olasz műfaji filmek tengeréből. Nehéz megfogni, hogy mi is ez a titok. Talán, nincs rá jobb szavam, az az alaposság, az az igényesség, ahogy Dallamano a filmezéshez viszonyult.

Szólj hozzá!

Címkék: 1970 helmut berger marie liljedahl massimo dallamano